Én egy idegesítően optimista ember vagyok. Nem én állítom ezt magamról, de ha mélyen belegondolok, találó és igaz. Sosem hagytam, hogy bármi megtörjön és mindig megvolt az a képességem, hogy meglássam a dolgok jó oldalát.

Sok tartalékkal rendelkezem. Felhalmoztam az évek alatt, gyűjtögettem, még akkor is, amikor egyedül kellett megoldanom mindent. Igazából még akkor is egyedül kellett megoldanom mindent, amikor nem voltam egyedül. Aztán ebből elegem lett, elegem lett a társas magányból, hiszen minek keserítse a szívem a problémák mellett az, hogy aki mellettem van, sosincs ott? Életem legjobb döntése volt, és a legkeményebb lecke, hogy sosem szabad megalkuvónak lenni.

Szóval a problémák. Megtanultam egyedül megoldani és kezelni mindent, de mindvégig ott volt a feszültség, hogy nem engedhetem el magam, nekem mindig észnél kell lenni, mert nem lesz, aki összeszed. Olyan voltam, mint Rambo - "Ez az én harcom!". Mindenki úgy ismert, mint, akit nem tör meg semmi. Pedig sokszor sírtam ott, ahol senki se lát. Aztán hoztam egy kemény döntést, hogy otthagyok mindent, ami addig a világot jelentette, családot, barátokat, munkahelyet, és belevágtam az ismeretlenbe. Úgy éreztem, kezdeni akarok valamit magammal, fejlődni akarok, szükségem van a környezetváltozásra.

Aztán ez a környeztváltozás végre meghozta azt, amire vágytam. Szerelmet. Barátokat. Munkahelyet, tele kihívással. És ma már nem érzem azt, hogy nekem kell megoldani mindent, egyedül. Ma már azt érzem, oké, megoldom, de ha mégsem, lesz, aki segít. Ha összeomlanék, lesz, aki összeszed.

Mi is ennek a pár csapongó gondolatnak a tanulsága? Nem több, csak annyi, hogy "ne legyél talicska, aki csak akkor megy, amikor tolják". :-)

♦ polárbirka ♦