Ha sok pénzem lenne, nagyobb összeget mernék arra tenni, hogy minden nő csalódott már életében férfi miatt (és bizonyára minden férfi csalódott már nő miatt, de e bejegyzés az előbbi esetet vizsgálja).

Minden nő átélte már a fájdalmat, ami akkor hasít beléd, amikor nem kellesz. Pedig nagyon akarsz kelleni. Mindent megtennél a szeretett férfiért, azért, hogy viszontszeressen, hogy megöleljen, hogy váratlanul puszit nyomjon az arcodra, és sorolhatnám a sok apró gesztust, ami jólesik, jól esne. Jól esne, de nem jön, az Istennek se.

Nem akarok coelhoi magasságokba emelkedni - vagy mélységekbe süllyedni, ezt döntse el mindenki maga -, így kijelenthetem, hogy lehet, hogy sohasem sikerül megtalálni AZT a férfit. Nem biztos, hogy pont abba a férfiba futunk bele elsőre, másodikra, tizedikre, akivel leélhetünk egy egész életet. Lehet bele se futunk, soha. Szóval tény, hogy nehéz megtalálni azt, akivel leélhetünk egy életet. Boldogan. Mondom BOLDOGAN. Mert élni sokféleképpen lehet, kompromisszumokat hozva, megalkuvó módon is.
Mert már öreg vagyok, kifutok az időből, jaj már szülni kéne, jaj, hát most kezdjek el megint ismerkedni, úgyse találok jobbat, egyedül fogok meghalni. Kifogások. Kifogások, tudom, mert én is gyártottam hasonlókat. Hogy miért ne lépjek ki közel 9 év után a gyakorlatilag lakótársi viszonnyá fonnyadt kapcsolatomból. Ami kényelmes volt, eljártunk nyaralni, volt autó, volt munka, volt pénz, mindketten jól kerestünk, volt minden. Ja nem, mégse. Nem volt szerelem. Nem volt boldogság. Nem volt szex. Nem volt fejlődés. Nem volt semmi egyéb, csak a langyos pocsolya, ami ugyan koszos is volt, meg kényelmetlen is, de biztos volt.

Aztán egyszercsak elkezdett valami dolgozni bennem, idézhetném a klasszikust: "Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."

Eldöntöttem, hogy nem leszek megalkuvó. Nem érdekel, hogy ha senkinek nem fogok kelleni, inkább jobb egyedül. Ez így leírva milyen jól hangzik, ugye? Ám korántsem volt ennyire könnyű. Sőt, rohadt nehéz volt, így amikor a régiből kiléptem, gondoltam, jó lesz rögtön beugrani az újba. De ilyen nincs. Amíg nem zárod le, nem vagy magabiztosságod teljes tudatában és nem érzed magad egyedül (!) jól, addig nem szabad új kapcsolatba lépni, mert kapaszkodni fogsz, görcsösen, esetleg rá sem eszmélsz, hogy épp kihasználnak, és végül jó eséllyel nagyobb sérülésekkel lépsz ki, mint, ahogy belekezdtél.

Na, de eléggé elkanyarodtam. Szóval a női önérzet. Látok magam körül gyönyörű, csinos, értelmes, okos, házias, sportos, odaadó nőket, akiken nap, mint nap átgázolnak férfiak. És nem értem, miért történik ez. Ezeket a nőket, lányokat, a férfinak, akit megtisztelnek a figyelmükkel a tenyerén kellene hordoznia. Mert mindent megtesznek a figyelmükkel kitüntetett férfiért. De annak ez nem kell. Miért? Ez érdekelne.
Alacsonyabb értelmi képességekkel megáldott hímnemű egyedek (szándékosan kerülöm a - férfi - kifejezést) szájából hallható frázisok, hogy "Minden nő kurva", "Minden nő csak a pénzre megy", "Nem lehet normális nőt találni", és a többi. Igen? Valóban? Valamiért én mégis azt látom, hogy a férfiaknak sok esetben a kurvák kellenek, a rosszéletű, közönséges antinők, és a férfiak előszeretettel rúgnak bele abba a nőbe, aki a legkevésbé sem ezt érdemelné.
Miért van ez? Valószínű nem fogom tudni ezt e sorok keretében megfejteni, és úgy általában sem. Le kell szögeznem, hogy nem akarom ráhúzni az összes férfira a vizes lepedőt, már csak azért sem, mert én a szerencsés nők közé tartozom.

Egyedül lenni nem jó. De jobb-e az egyedüllétnél a társas magány?

♦ polárbirka ♦