Honnan szedjük össze az apró motivációmorzsákat az életmódváltáshoz? Mi kell ahhoz, hogy végre belássa az ember, hogy változtatni kell? Mert a sült galambot bizony hiába várjuk, nem repül a szánkba, ahogy az évek alatt felkúszott kilók sem somfordálnak ki az ajtón maguktól.

Általános iskolában és középiskolában végig sportoltam. Karate, úszás, kézilabda, és még ki tudja hány sportág volt, amibe belekóstoltam, és élveztem - valamikor jobban, valamikor kevésbé. Fitt voltam, egészséges, a narancsbőrt hírből sem ismertem, de hát ilyen a gondtalan fiatal sportoló lányok élete.

Aztán sűrűsödött az élet, munka, mellette egyetem, egy háztartás vezetése, és valahogy a mozgás mindig a lista végére szorult, és kezdődött a kifogásgyártás, és saját lustaságom legitimizálása. Mindeközben meg voltam róla győződve, hogy az a pár (na jó, 10-15...) kg felesleg nem is áll rosszul, csak nőiesebb és kerekebb lettem. És különben is, ha akarnám, bármikor megszabadulhatnék tőle.

Ha akarnám, ugye.

De nem akartam eléggé, és valahogy a ruhatárból kiszorultak a nőiesebb (nőies - nem egyenlő hivalkodó és közönséges darabokkal) öltözékek, és ruhavásárlás során erős frusztrációt okozott, hogy ami a vállfán jól mutat, rajtam sehogy se áll, esetleg magamat elnézve a tükörben kevésbé hízelgő gondolatok villannak be: "Úristen" "Jesszusom" "Ez szörnyű" "Hogy nézek ki?" és társai.

Nos igen, ilyen, ha az ember lusta változtatni, de a nyafogás az megy. Mert, ha mélyen magamba nézek, belefért volna minden elfoglaltság mellett a testmozgás is, mégis csak akkor kezdtem el sportolni, amikor egy fiatal és feltételezhetően nem túl tapasztalt orvos rám hozta a frászt egy téves diagnózissal, és már hallottam a sötét szárnyak suhogását, majd 3 hét múlva kiderült, hogy egy teljesen ártatlan dologról volt szó, ami minden, csak nem végzetes kimenetelű. Mindenesetre nekem ez elég volt, hogy valami átkattanjon az agyamban, és miután kiderült, hogy továbbra is kifogástalan egészségnek örvendek, eldöntöttem, hogy ettől a naptól kezdve új időszámítás indul, aminek része a sportolás, és az egészséges táplálkozás. Nekem így működött. Minden további halogatás és tervezgetés nélkül fogtam magam, elmentem edzeni, és ezzel párhuzamosan száműztem a cukrot és a finomított lisztet az étrendemből. Jobban belegondolva elég szomorú, hogy valamilyen sokk kellett ahhoz, hogy változtassak, de ma már úgy tekintek erre, mint egy figyelmeztető jelre, amit kaptam az élettől, és ami pozitív változást hozott az életembe.

Gondoltam, hogy nem lesz egy leányálom újra mozogni kezdeni, de azért az első alkalom így is megrázó élmény volt. Kis létszámú csoport, fiatalabbak, idősebbek vegyesen, úgy voltam vele, biztosan bírni fogom. Bírtam is. 10 percig. A bemelegítéssel sem végeztünk még, amikor már szédültem, alig kaptam levegőt, hányingerem volt. Ott akartam hagyni, de az járt a fejemben, hogy csak nem maradhatok ilyen szégyenben?
Valahogy túléltem az első edzést. Aztán a következőt, és az az utánit, és teljesen a hatalmába kerített a mozgás öröme. Egyre jobban bírtam, egyre látványosabb volt, ahogy formálódott a testem, látszott az izmaim tónusa, és fantasztikusan éreztem magam a bőrömben. 1 évembe telt, hogy visszanyerjem / megszerezzem azt a formát, amit a tükörben elnézve végre elégedett lehetek.

(A felhasznált kép forrása: http://www.greathealthworks.com/wp-content/uploads/2016/05/CROSSFITWOMAN1.jpeg)

Nem állítom, hogy minden egyes alkalommal ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel térek vissza az edzőterembe, nem állítom, hogy mindig jól esik, és azt sem állítom, hogy nem marad ki néha 1-1 alkalom. De sosem hagynám abba, most már az életem része a mozgás.

Több vitám volt már amiatt a mondat miatt, hogy "mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni". De tartom magam ehhez, hogy igenis bele lehet préselni az ember életébe heti 2x vagy 3x egy órát. Én is munka, iskola és háztartás mellett csinálom. Van, aki egy, vagy több kisgyermek mellett, esetleg éjszakai műszak után beesve. Ez mind csak elhatározás kérdése, és az eredmény magáért beszél. Megéri.

Szóval, sportolásra fel. :)

♦ polárbirka ♦