Tegye a szívére a kezét az, aki jól kijön a leendő vagy már felavatott anyósával? De most komolyan. Biztos akadnak kivételek, ahol ez az anyós-meny kapcsolat faszán működik, de én, mint már 4-6 anyósjelöltet elfogyasztó menyjelölt, azt kell mondjam, hogy a tökéletes egyeddel vagy még nem találkoztam, vagy már halott. Komolyan. Alapvetően maximálisan nyitott személyiség vagyok és totál pozitívan állok minden anyukához, miközben próbálom elhessegetni az "anyuci pici fiát elrabolja ez a némber" és " jaj, vajon látom-e még a kisfiamat valaha" sztereotípiákat. De valahogy mindig kibújik a szög a zsákból. Nem is tudom melyik volt a legdurvább anyós élményem. Talán az, aki eleinte mindig mindenben a kedvünkben akart járni, süti, ebéd, finomságok, stb. majd egyszercsak átcsapott abba, hogy ha megpróbáltunk kettesben maradni, nyilván 5 percenként behozott valami sütit, vagy üdítőt, vagy bekopogott megkérdezni mit csinálunk, kimegyünk-e hozzá tévézni, elmegyünk-e neki a boltba, stb..
Aztán, ha véletlenül előbb értünk haza a suliból, mint ő a munkából, jöttek a 10 perces telefonok, hogy mit csinálunk épp, hol találjuk az ebédet, együnk szépen, nem kell sietni, mindjárt ő is hazaér, blablabla... Alapvetően tök jó fej volt, tényleg, de amikor egyszer összehajtogattam a párom egy pólóját, na ott nagyon megváltozott valami...

 Aztán volt egy olyan is, aki alapvetően jobban bírt engem, mint a saját fiát. Mert volt közös orvosi sztorizás, mert kedves voltam, számára elragadó, okos és mégis normális, céltudatos jelenség, és mert ezek után aztán már végképp nem értette, hogy miért vagyok hajlandó elviselni az ő, elmondása szerint is végtelenül lusta és tohonya gyermekét?

A kedvenc anyósvonalam azért talán mégis a vidéki asszonyok köre, akikkel, ha jóban akarsz lenni, hagyod, hogy a fia akár élete végéig is haza hordja mosni a szennyesét. Persze ha a saját sírodat akarod métermélyre ásni, idővel kiveszed ezt a "megtisztelő" feladatot a kezéből, de ha mégis játékban akarsz maradni, akkor a békesség érdekében inkább hagyod, hogy hazavigye. Vagy, ha látogatóba jön hozzátok anyóspajtás, akkor hagysz neki egy tonna vasalni valót ruhát. Nyilván, hosszú évek távlatában már persze ez neked sem esik jól, mert kemény munka árán jött csak le a pasid a "cuccról" és békélt meg mindezzel az édesanyja is, dehát a szükség néha törvényt bont, neked pedig engedned kell, hogy mindenki békére leljen. Meg azért, végül is, ha te magad le tudod "nyelni" ezt az egészet, végül még akár jól is eshet, hogy egyszer az életben nem rád marad a vasalás, meg a hajtogatás, amivel rögtön boldoggá tettél 3 embert is. Néha nyelni kell. De részemről ez a max, amit hajlandó vagyok lenyelni. Mert ugye van egy olyan képessége is az anyukáknak, hogy felnőtt korodban is imádnak utánad rendet tenni, ha úgy látják, hogy a dolgok nem ott vannak, ahol 15 éves korodban voltak és ahol egy felnőtt ember életében kellene lenniük. A kedvenc fajtám, aki, "Én csak segítek egy kicsit" felkiáltással, a másodperc töredéke alatt úgy eltud pakolni bármit, hogy az utána hetekig sem kerül elő, vagy mondjuk totál random helyeken bukkan fel, lásd autós rovarírtó az alsógatyás polcon... Igaz, egy ideig rém szórakoztató, hogy a pasid tőled, te meg tőle kérdezed, hogy hova lett a kávéfőző, hol a bögréd, hol a gatyád, hol a pléd, hol a bármi, de ettől, mondjuk úgy 2 hét elteltével nyilván agyfaszt fogsz kapni. Igen, ez itt most a hőzöngés helye, mert igazán befoghatnám a számat, hogy ha már én nem, akkor más milyen szépen megcsinálja a dolgokat körülöttem, de próbáljátok ki egyszer, hogy milyen, amikor valaki 10 perc leforgása alatt kentervbe veri még a Cluedo-t is... te meg nem győzöd feltenni a kérdéseket, hogy ki rakta el? Hova rakta el? Ki a gyilkos és miért és melyik szobában lehet? 
Az pedig, már csak grátisz meglepetés, hogy amikor kinyitod az informatikai és kütyüs szekrényt, váratlanul megpillantasz a cseretelefonod és a fotós cuccaid közé beékelve egy alig nedves virágpermetezőt...for what? 

És a pakolási mizéria még nem is olyan durva, sokkal durvább ennél az, amikor a régi, jól bevált módszerekkel és eszközökkel áll neki valaki takarítani. Mire is gondolok... Az ecet. Az ecet az mindent visz. Főleg, ha szélirányban még ablakot is nyitnak rá és reggel erre az isteni, maró szagra ébredsz. Persze a hálám üldözze, hogy segít, de ma már annyi jó cucc van, ami színtelen, szagtalan, nem kell a bablevesbe se önteni és mégis szépen lemarja a vízkövet.
 Meg a színfogó, mint nagy találmány, amit ugye okkal készítek ki mindig a mosógép mellé, hogy ha véletlenül nem én mosnék, se kerüljön ki a gépből egy marék piros bugyi. Mert egy halom piros törülköző és konyharuha amúgy is sokkal jobban fest a szárítón.  
 És a legijesztőbb az egészben, hogy amikor veled van, kábé megtudnád fojtani egy kanál vízben, viszont ha elválaszt benneteket pár 100 km, olyankor minden annyira normális. Hogy amikor meglátogatod és látod, hogy nála tényleg minden patyolat és ennek hatására megcsap az elhatározás szele, hogy de jó lenne, ha otthon is ez lenne. Ha annyi időd lenne, hogy csillogóra tudd nyalni a padlót, a polcot, a szekrényeket és mindezt persze egyedül és mikor hazaérsz rájössz, hogy ez az ő kalibere nélkül totál lehetetlen... És érzed magadban a csalódást, hogy bassza meg, de jó lenne, ha neked is menne, de közben tudod, hogy soha az életben nem fogod megkérni, hogy segítsen, mert az egy olyan beismerés lenne, amivel aztá sosem bocsájtanál meg senkinek sem, de főleg magadnak nem. Aztán persze visszarángat a valóságba az a macska-egér játék, ami évek óta megy köztetek, hogy ő sem szeretné, ha te nála takarítanál, ahogyan te sem, hogy ő nálad, mert mindketten azt hiszitek, hogy a magatok módján a rendetek vagy épp káoszotok jó és kifogásolhatatlan, de végül azért csak odabasztok valami kis nyomot a másik kecójába, hogy "na én bizony itt jártam!"

 És ezt a story board-ot még órákon át tud írni és mesélni, mert ahány jelölt, annyi szokás, mese és ősz hajszál áll már mögöttem és szerintem mások mögött is, szóval ha bárkinek van hasonló tapasztalata, élménye, vagy esetleg úgy érezte eddig, hogy ilyen sikerszériája is csak neki lehet, hát nosza, írja le ide kommentben a saját történetét.

*Aranyhaj*