A legújabb reblog spint téma igen csak elgondolkoztatott, hogy mi is számít magánügynek? Valaki szerelmi élete? Vagy a munkahelyi nézeteltérések?  Esetleg két ember - legyenek azok akár barátok, akár üzlettársak, vagy társak - között felmerülő vitás ügyek? Vagy valaki politikai nézete? Netán vallási hovatartozása? Esetleg egy fiatal lány étkezési zavarai vagy egy homoszexuális fiú nemi indentitása? Mi számít ma igazán magánügynek?

 Példának okáért, ha már a téma úgyis az utcán hever,  álljon itt az egyik "kedvenc", lélekölő magánügyem.

 Sokat foglalkoztat mostanában a munkahelyi, szerelmi románc. Elég vegyes a nemek aránya a munkahelyemen. Tegyük fel, hogy azok, akik éltetik a helyet, szinte az egész napjukat ott töltik körülöttem. Ergo, ismerkedésre vajmi kevés esélyük sincsen. Marad tehát a "helyi kínálat". Igen, ez most kicsit ilyen húspiacosan hangzik, de nem fogok szépíteni, ez az! Ahol a vendégek és akikkel együtt dolgozol, ha bejönnek egymásnak, ott bizony lesz valami. Valahol mindenkinek jó, hogy csak az egyik dolgozik ott és a másik, mondjuk sportolási, egészségügyi, vagy bármilyen más céllal látogat oda, tehát nincsenek egésznap összezárva. Viszont ha vége a lámúrnak, az egyiknek bizony mennie kell és tudjuk jól, hogy ez ki lesz. Az egyenlőségjel végén pedig, szinte biztos, hogy negatív szám fog állni, hiszen a románc vége nem csak a párnak veszteség, hanem a munkaadónak, a vállalkozónak is.

Sokszor látok szövődő szerelmeket és bár tudom, hogy ezek csak nagyon ritkán érhetnek pozitív véget, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam? Pedig esküszöm ezt kéne. Meg kellene tenni. Nem rosszindulatból vagy irígységből, hanem azért, mert egyrészt árt az üzletnek, másrészt szar érzés hétről-hétre ápolgatni az elesett lányok szívét. És én mégis azt mondom nekik, hogy "Jaj, úgy sajnálom, pedig annyira összeilletetek!", pedig amúgy tisztában vagyok vele, hogy ő nem az első és nem is utolsó kaland volt, és lesz eme szent helyen. De most gázoljak bele én is a lelkébe? Én nem tehetem meg, hogy ha legközelebb bejön hozzám, elbújok előle a pult alá. És amikor már csak úgy hívom a lányokat, mint Dr. House, hogy "Egyes", "Kettes", "Tizenhármas", hogy őszinte legyek, egyálalán nem érzem jól magam a bőrömben. Nyilván nem én jártam vele és nem is én szakítottam, de mivel empatikus nőnek és barátnak tartanak, soresélyes, hogy ezek a csajok mind hozzám fognak jönni, hogy legyek nekik lelki támasz. Mert akarva akaratlanul is, központi figurája vagyok ezeknek a románcoknak. De hogy ne csak sopánkodjak ezen az egészen, egy dolgot szerencsére már tökéletesen megértettem: munkahelyen NEM ISMERKEDÜNK! Pont. Próbálni próbáltam én is, persze, hisz ki nem? De mindig más kárán tanul okos hulla, hangsúlyozom, az okos hulla.

Persze én sem másén tanultam először, hanem a sajátomon, amikor a kollégák tudtak rólam egy sztorit, majd a szemük láttára bontakozott ki egy másik. Az emberi természet pedig igen kiváncsi, így valaki mindig megkérdezni, hogy bár tudja, hogy semmi köze hozzá, de mégis ki is ez, meg hogy is van ez? Neked pedig, ha van egy kis eszed, nem kellene mondanod semmit sem, de mégis megteszed, hogy kenyeret és cirkuszt adj a népnek. És ha már működik a Panem et circenses, reménykedsz, hogy a nép nem követel többet. Aztán szép lassan rájössz, hogy ez csak olaj volt a tűzre és jobb lett volna, ha a privát dolgaid kizárólag a saját magánügyeid maradnak. Lévén, hogy mindkét oldalon álltam már, nem vaktában puffogtatok. Minden oldal lehet szerencsés, de a borosta jó oldalára, azért mégis csak meg kell születni.

Szerencsés az, akinek működik egy ilyen kapcsolat, vagy ha nem is működik, azért a baráti, vagy épp "kanálvízbenmegnemfojtós" viszony még megvan.  Még szerencsésebb az, akinek az ilyen kapcsolatokból "1>" van. Annak sem kell még az ásóért nyúlnia, aki ilyen kapocsból esetleg ketőtt is megnyert magának. Feltéve, hogy nem bonyolódnak túl a szálak és nem szeret bele ugyanott egy harmadik is egyeskébe vagy ketteskébe, és nem derül ki valakiről, hogy ő az a bizonyos "ex"... 

Az már jóval szerencsétlenebb helyzet viszont, ha egy ilyen kis kavarás a végén áldozatokat kíván, és e két fél többé nem hajlandó egy levegőt szívni. Jobb esetben csak hónapokig, rosszabb esetben soha többé.
És természetesen ott a harmadik eshetőség is, hogy mi van akkor, ha az egyik nem hajlandó ezt az egészet elengedni és olykor random megjelenik. Ürügyet könnyű találni, mert mindig van egy jó barát, egy volt kolléga vagy edzőtárs, egy iratokkal teli mappa, egy töltő, vagy bármi más, ami fedhetetlen alibivel tud szolgálni a betoppanásra. 
Hát igen, a f@sznak mindkét végén lehet állni. Egyszer. Max kétszer. Akinek ez többször is sikerül... az... az igen... :D 

Lényeg a lényeg, hogy tapadjon a bélyeg és hogy akinek van egy kis esze és érti, hogy mi a "magányügy" szócska érdemi lényege, az akár a saját, akár mások érdekében, megpróbálhatna egyszer nemet mondani a kíváncsi ismerősöknek.  Tudom, tudom, van az a másik szép mondás, hogy "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" de inkább ne! Vagy ha már mindenképpen kiakarod adni magadból az örömödet, tedd ezt mondjuk a megszokottól eltérő jókedvvel, vagy derűsebb hangulattal és mégtöbb mosollyal. Nem nehéz és ebből is mindenki érteni fogja, hogy van valami a levegőben, de mégsem leszel egy szájhagyomány útján terjedő pletyka. Hidd el, hogy sokkal édesebb az olyan titok, amiről mindenki sejt valamit, de rajtad vagy épp rajtatok kívül senki sem tud semmit. 

*Aranyhaj*