Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, állandó késztetést érzek rá magamban, hogy ha patikába keveredek, teszteljem a patikusok és gyógyszerészek állítólagos szaktudását. Végül is, kettőnk közül nem az én feladatom szakmailag, hogy gyógyszert javasoljak magamnak, nem?
  Szóval, valamilyen, bizonyára perverz vágyból kifolyólag, szeretek keresztkérdéseket feltenni a patikában. Ma is feltettem párat és hát az eredmény már önmagában is posztot kíván.
  Gyorsan akartam végezni és lévén, hogy általában mindenről tudom mire való, gondoltam ma megkegyelmezek, így csak egy kérdést tettem (volna) fel, vagyis, hogy milyen olyan savlekötő van, amit refluxosoknak is jó szívvel ajánlana a néni és hatásos is?
 Persze az első ötlet nyilván a Rennie volt, amire rögtön mondtam, hogy esetleg lehetne-e valami kevésbé agyonsztárolt cuccot venni? Jött is az tipp, hogy hát nagyon népszerű mostanában a Gaviscon, a patikus szavaival élve:
"Ezt szokták szeretni!".
 Nos, aki azt mondja nekem egy gyógyszerre, hogy szokta szeretni, az nyilván valóan HÜLYE. Így, jó nagy betűkkel. Egy gyógyszert sem szokás szeretni - mondjuk megköszönni sem, ami azért mindig felveti bennem azt az átkozott kérdést, hogy akkor, mégis hogyan köszönjem meg a segítségét, hogy közben mégse a gyógyszerért hálálkodjak?! Bár igaz ami igaz, gyerekkorom köptetője, a Fluimucil is azért volt olyannyira undorító ízvilágú, hogy esküszöm megszerettem. 
 Szóval, adva a patikus szakmai tudására, ha ezt "szokták szeretni", akkor annyira csak nem lehet rossz, hogy ne érne meg egy kósza próbálkozást. Meg persze a marketing is jó volt hozzá, hogy ez már lenyelés közben is csillapítja a tüneteket. Na mondom ennél több se kell egy refluxosnak! Hozzáteszem azért, hogy sose fogom elfelejteni, amikor megboldogult nagymamám egyszer a gyomorégésemre töltött egy kis Zwack-ot, amitől aztán már a nyelőcsövem is égett, így a gyomrom fájdalmáit igazából el is felejtettem.  
  Visszatérve a pepita patika köveihez,  egye fene, megvettem ezt a tűzoltós mócsingot. Végül is mentolos is, meg minden, meg ha azt vesszük, a pálinka is fertőtlenít már lenyelés közben, szóval csak nem lehet akkora baj belőle.
 Kíváncsiságomat kielégítve, már a kocsiban kibontottam a dobozt, hogy megnézzem mi is van az üvegcsében. Hát, elsőre a látvány, hogy is fejezzem ki magam szépen és disztingváltan... kb. vetekedett egy ZS kategóriás pornófilmmel... és most mindenki, bátran gondoljon arra amire akar.
  Miután sikerült felülkerekednem a mocskos fantáziámon, értelem szerűen megkóstoltam a "szert". Szagra simán elment volna egy jó kis köptetőnek, amíg bele nem nyaltam és nem azonosítottam az ízét egy marék, már feloldódott Tisaciddal, vagy aki esetleg ezen a terepen járatlan, annak írnám minden gusztus nélkül, hogy nagyjából olyan volt az ízélmény, mint egy marék liszt, némi vízzel és mentolos Orbit-tal elkeverve. :D 
  Szerencsémre volt még nálam egy lötty kávé, amivel feledtetni tudtam ezt a nemes, gyógyszerészeti zamatot, ami ilyen csúnyán megalázta ma az én szegény kis ízlelőbimbóimat... 
  Persze vizuális típus lévén, muszáj képileg is illusztrálnom ezt a borzalmat és megjegyeznem, hogy azért egy jó kis házi cseresznye pálinka is csak lecsusszant, hogy a mentol karcos ízét valahogy felülmúljam. Persze nem a kocsiban. Ez azért fontos.
   És naná, hogy ezután az ízterror után rögtön eszembe jutott amit barátnőm mondott reggel, hogy a legjobb orvosság minden bajra az a gyümölcs, amiből pálinkát is lehet főzni! Szóval köszi a tippet a Patikusok és Gyógyszerészek Országos Szövetségének nevében is, amire az alábbi fotóval tudnék viszont reagálni:

Cseresznye pálinka - avagy "May the force be with You!"

*Aranyhaj*

Honnan szedjük össze az apró motivációmorzsákat az életmódváltáshoz? Mi kell ahhoz, hogy végre belássa az ember, hogy változtatni kell? Mert a sült galambot bizony hiába várjuk, nem repül a szánkba, ahogy az évek alatt felkúszott kilók sem somfordálnak ki az ajtón maguktól.

Általános iskolában és középiskolában végig sportoltam. Karate, úszás, kézilabda, és még ki tudja hány sportág volt, amibe belekóstoltam, és élveztem - valamikor jobban, valamikor kevésbé. Fitt voltam, egészséges, a narancsbőrt hírből sem ismertem, de hát ilyen a gondtalan fiatal sportoló lányok élete.

Aztán sűrűsödött az élet, munka, mellette egyetem, egy háztartás vezetése, és valahogy a mozgás mindig a lista végére szorult, és kezdődött a kifogásgyártás, és saját lustaságom legitimizálása. Mindeközben meg voltam róla győződve, hogy az a pár (na jó, 10-15...) kg felesleg nem is áll rosszul, csak nőiesebb és kerekebb lettem. És különben is, ha akarnám, bármikor megszabadulhatnék tőle.

Ha akarnám, ugye.

De nem akartam eléggé, és valahogy a ruhatárból kiszorultak a nőiesebb (nőies - nem egyenlő hivalkodó és közönséges darabokkal) öltözékek, és ruhavásárlás során erős frusztrációt okozott, hogy ami a vállfán jól mutat, rajtam sehogy se áll, esetleg magamat elnézve a tükörben kevésbé hízelgő gondolatok villannak be: "Úristen" "Jesszusom" "Ez szörnyű" "Hogy nézek ki?" és társai.

Nos igen, ilyen, ha az ember lusta változtatni, de a nyafogás az megy. Mert, ha mélyen magamba nézek, belefért volna minden elfoglaltság mellett a testmozgás is, mégis csak akkor kezdtem el sportolni, amikor egy fiatal és feltételezhetően nem túl tapasztalt orvos rám hozta a frászt egy téves diagnózissal, és már hallottam a sötét szárnyak suhogását, majd 3 hét múlva kiderült, hogy egy teljesen ártatlan dologról volt szó, ami minden, csak nem végzetes kimenetelű. Mindenesetre nekem ez elég volt, hogy valami átkattanjon az agyamban, és miután kiderült, hogy továbbra is kifogástalan egészségnek örvendek, eldöntöttem, hogy ettől a naptól kezdve új időszámítás indul, aminek része a sportolás, és az egészséges táplálkozás. Nekem így működött. Minden további halogatás és tervezgetés nélkül fogtam magam, elmentem edzeni, és ezzel párhuzamosan száműztem a cukrot és a finomított lisztet az étrendemből. Jobban belegondolva elég szomorú, hogy valamilyen sokk kellett ahhoz, hogy változtassak, de ma már úgy tekintek erre, mint egy figyelmeztető jelre, amit kaptam az élettől, és ami pozitív változást hozott az életembe.

Gondoltam, hogy nem lesz egy leányálom újra mozogni kezdeni, de azért az első alkalom így is megrázó élmény volt. Kis létszámú csoport, fiatalabbak, idősebbek vegyesen, úgy voltam vele, biztosan bírni fogom. Bírtam is. 10 percig. A bemelegítéssel sem végeztünk még, amikor már szédültem, alig kaptam levegőt, hányingerem volt. Ott akartam hagyni, de az járt a fejemben, hogy csak nem maradhatok ilyen szégyenben?
Valahogy túléltem az első edzést. Aztán a következőt, és az az utánit, és teljesen a hatalmába kerített a mozgás öröme. Egyre jobban bírtam, egyre látványosabb volt, ahogy formálódott a testem, látszott az izmaim tónusa, és fantasztikusan éreztem magam a bőrömben. 1 évembe telt, hogy visszanyerjem / megszerezzem azt a formát, amit a tükörben elnézve végre elégedett lehetek.

(A felhasznált kép forrása: http://www.greathealthworks.com/wp-content/uploads/2016/05/CROSSFITWOMAN1.jpeg)

Nem állítom, hogy minden egyes alkalommal ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel térek vissza az edzőterembe, nem állítom, hogy mindig jól esik, és azt sem állítom, hogy nem marad ki néha 1-1 alkalom. De sosem hagynám abba, most már az életem része a mozgás.

Több vitám volt már amiatt a mondat miatt, hogy "mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni". De tartom magam ehhez, hogy igenis bele lehet préselni az ember életébe heti 2x vagy 3x egy órát. Én is munka, iskola és háztartás mellett csinálom. Van, aki egy, vagy több kisgyermek mellett, esetleg éjszakai műszak után beesve. Ez mind csak elhatározás kérdése, és az eredmény magáért beszél. Megéri.

Szóval, sportolásra fel. :)

♦ polárbirka ♦

 Szerintem kevés interaktívabb munka van a világon, mint egy edzőteremben melózni. Főleg ünnepekkor és utánuk. Igazából, ha pszichológus lennék, vagy egyetemi tanár, én a pácienseimet és a diákjaimat is - szigorúan oktatási célzattal -tutira oda hordanám. Csak úgy szemléltetésként, hogy kiben mit idéz elő egy kis karácsonyi zabálás. Mert van ugye az önmegtartóztató típus, aki köszöni szépen, letette a nagyesküt, hogy idén nem fogja magát bucira zabálni. És tényleg, bár ez a típus igazából majdhogy nem legenda. Van a csipegető fajta, aki még december 20-án elhatározza magában, hogy ő mindenből csak picit fog enni - így nem sértődhet meg senki - és szentül hiszi, hogy menni is fog a kis bejgli, kis káposzta, kis húsleves kombó.  A bevállalós típus már durvábban tolja, hiszen ő, igazából  december elején óta a "nagy zabálást" várja. És nem is rejti véka alá, hogy ha már ünnep van és mások főznek, mosogatnak, akkor ő bizony jól fog lakni.
  A védőbeszéd persze mindenkinél ugyanaz: majd jövőre, egy messzi messzi galaxisban, ahol fogadalmat teszünk magunknak, hogy minden más lesz, hogy kevesebbet eszünk és többet sportolunk majd, és tényleg kockás hasunk lesz formás popsival, na ott, egy edzőterem mélyén, egy edzővel karöltve vár ránk a kalóriagyilkos megváltás. 
   Nyilván magamat is odasorolom valamelyik csoportba és nyilván köztünk marad, hogy szeretem a hasamat és pont azért nem fogom leírni, hogy melyik is vagyok én, mert nem magamra éleztem ki e tanulmányt, hanem arra, ami engem körülvesz. Hogy miként változik meg az emberek viselkedése, hogy kiben mennyi lellkiismeret furdalás bujkál el az ünnepek alatt, ami miatt végül képes akár duplázni is egy-egy edzésen, csak hogy a lelkiiseretét valahogy megnyugtassa. Hogy létezik-e enyhe lefojású, karácsonyi személyiségzavar? Ezen a kérdésen, szerintem még elgondolkozni is hiba. Persze, hogy létezik. Sokszor én is olyan tébolyult lelkekbe futok bele, hogy magam is megijedek. Van, aki ránézésre totál mértékletesnek tűnik - thx to Insta még azt is látom miket eszik -, mégis, szinte minden napját a teremben tölti és azt hiszi, hogy a teste tele van többlettel, pedig rohadtul nem. Van olyan is, akin remekül látszik, hogy amúgy sem volt soha telt, most viszont még annál is vékonyabb lett, pedig szokott enni rendesen, állítólag... 

Oké, értem én, hogy az ünnepi terítéket le kell melózni, meg izom kell a testnek, meg ezek a finom kis fehérjeporok, de hogy őszinte legyek, az, amit látok, bennem egyre nagyobb törtést okoz. Részben szeretnék segíteni a zavarodottakon, hogy elhigyjék végre, a testük egyáltalán nem olyan torz, mint amilyennek ők azt behaluzzák maguknak a a tükör előtt. Másrészt viszont, ahogy nézem őket és hallom az áhitatot, ami a "ma is meghalltam" mondattal elhagyja a szájukat, szép lassan a maradék kedvem is elmegy attól, hogy én is velük izzadjak. Mert egyszerűen sem a sanyargatás, sem az öngyilkosság híve nem vagyok és erre már tényleg nem tudok szebb szavakat írni. Mert még ha lenne értelmes válasz a kérdésre, hogy "miért?", de nincs. Egyszer tesztből feltettem páraknak, hogy miért jó napi 2 órában meghalni a teremben és 5-ből 4-en csak annyit tudtak rá felelni, hogy mert jó. NO WAY!
  Persze én is szeretek és szoktam is mozogni és amikor épp letévedek, becsülettel végigküzdök minden edzést, miként az is igaz, hogy a természet és a genetika is kegyes volt hozzám, ami ugye egyéni szociális probléma, de arra az istennek sem tudom rávenni magamat, hogy a saját testemnek, napi szinten okozzak fizikai fájdalmat mint vezeklés, hogy kellett nekem megint mindenfélét össze-vissza enni és egyébként is...!
 Ki torzul jobban? Ez egy jó kérdés. Az, aki megállás nékül sanyargatja magát, mert ebben látja a balanszot, az, aki azért sanyargatja magát, mert nem találja az egyensúlyt, vagy az, aki azért nem teszi, mert elretten attól, amit viszont mások meglépnek magukkal szemben és kierőszakolnak a testükből?
  Jó feszegetni a határainkat, ez tény, de lehet, hogy amikor a tested már belülről szenved és a tükörbe nézve Te magad sem veszed észre, hogy az izmaid mennyisége, a bicepszed mérete és a szervezeted terhelhetősége miatt igazából már akár építési segédmunkásnak is simán elmehetnél nő helyett, na akkor talán el kellene gondolkoznod azon,  hogy mit is teszel a testeddel...

Képek forrása: pinterest.com, google.com

     
* Aranyhaj *