A legújabb reblog spint téma igen csak elgondolkoztatott, hogy mi is számít magánügynek? Valaki szerelmi élete? Vagy a munkahelyi nézeteltérések?  Esetleg két ember - legyenek azok akár barátok, akár üzlettársak, vagy társak - között felmerülő vitás ügyek? Vagy valaki politikai nézete? Netán vallási hovatartozása? Esetleg egy fiatal lány étkezési zavarai vagy egy homoszexuális fiú nemi indentitása? Mi számít ma igazán magánügynek?

 Példának okáért, ha már a téma úgyis az utcán hever,  álljon itt az egyik "kedvenc", lélekölő magánügyem.

 Sokat foglalkoztat mostanában a munkahelyi, szerelmi románc. Elég vegyes a nemek aránya a munkahelyemen. Tegyük fel, hogy azok, akik éltetik a helyet, szinte az egész napjukat ott töltik körülöttem. Ergo, ismerkedésre vajmi kevés esélyük sincsen. Marad tehát a "helyi kínálat". Igen, ez most kicsit ilyen húspiacosan hangzik, de nem fogok szépíteni, ez az! Ahol a vendégek és akikkel együtt dolgozol, ha bejönnek egymásnak, ott bizony lesz valami. Valahol mindenkinek jó, hogy csak az egyik dolgozik ott és a másik, mondjuk sportolási, egészségügyi, vagy bármilyen más céllal látogat oda, tehát nincsenek egésznap összezárva. Viszont ha vége a lámúrnak, az egyiknek bizony mennie kell és tudjuk jól, hogy ez ki lesz. Az egyenlőségjel végén pedig, szinte biztos, hogy negatív szám fog állni, hiszen a románc vége nem csak a párnak veszteség, hanem a munkaadónak, a vállalkozónak is.

Sokszor látok szövődő szerelmeket és bár tudom, hogy ezek csak nagyon ritkán érhetnek pozitív véget, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam? Pedig esküszöm ezt kéne. Meg kellene tenni. Nem rosszindulatból vagy irígységből, hanem azért, mert egyrészt árt az üzletnek, másrészt szar érzés hétről-hétre ápolgatni az elesett lányok szívét. És én mégis azt mondom nekik, hogy "Jaj, úgy sajnálom, pedig annyira összeilletetek!", pedig amúgy tisztában vagyok vele, hogy ő nem az első és nem is utolsó kaland volt, és lesz eme szent helyen. De most gázoljak bele én is a lelkébe? Én nem tehetem meg, hogy ha legközelebb bejön hozzám, elbújok előle a pult alá. És amikor már csak úgy hívom a lányokat, mint Dr. House, hogy "Egyes", "Kettes", "Tizenhármas", hogy őszinte legyek, egyálalán nem érzem jól magam a bőrömben. Nyilván nem én jártam vele és nem is én szakítottam, de mivel empatikus nőnek és barátnak tartanak, soresélyes, hogy ezek a csajok mind hozzám fognak jönni, hogy legyek nekik lelki támasz. Mert akarva akaratlanul is, központi figurája vagyok ezeknek a románcoknak. De hogy ne csak sopánkodjak ezen az egészen, egy dolgot szerencsére már tökéletesen megértettem: munkahelyen NEM ISMERKEDÜNK! Pont. Próbálni próbáltam én is, persze, hisz ki nem? De mindig más kárán tanul okos hulla, hangsúlyozom, az okos hulla.

Persze én sem másén tanultam először, hanem a sajátomon, amikor a kollégák tudtak rólam egy sztorit, majd a szemük láttára bontakozott ki egy másik. Az emberi természet pedig igen kiváncsi, így valaki mindig megkérdezni, hogy bár tudja, hogy semmi köze hozzá, de mégis ki is ez, meg hogy is van ez? Neked pedig, ha van egy kis eszed, nem kellene mondanod semmit sem, de mégis megteszed, hogy kenyeret és cirkuszt adj a népnek. És ha már működik a Panem et circenses, reménykedsz, hogy a nép nem követel többet. Aztán szép lassan rájössz, hogy ez csak olaj volt a tűzre és jobb lett volna, ha a privát dolgaid kizárólag a saját magánügyeid maradnak. Lévén, hogy mindkét oldalon álltam már, nem vaktában puffogtatok. Minden oldal lehet szerencsés, de a borosta jó oldalára, azért mégis csak meg kell születni.

Szerencsés az, akinek működik egy ilyen kapcsolat, vagy ha nem is működik, azért a baráti, vagy épp "kanálvízbenmegnemfojtós" viszony még megvan.  Még szerencsésebb az, akinek az ilyen kapcsolatokból "1>" van. Annak sem kell még az ásóért nyúlnia, aki ilyen kapocsból esetleg ketőtt is megnyert magának. Feltéve, hogy nem bonyolódnak túl a szálak és nem szeret bele ugyanott egy harmadik is egyeskébe vagy ketteskébe, és nem derül ki valakiről, hogy ő az a bizonyos "ex"... 

Az már jóval szerencsétlenebb helyzet viszont, ha egy ilyen kis kavarás a végén áldozatokat kíván, és e két fél többé nem hajlandó egy levegőt szívni. Jobb esetben csak hónapokig, rosszabb esetben soha többé.
És természetesen ott a harmadik eshetőség is, hogy mi van akkor, ha az egyik nem hajlandó ezt az egészet elengedni és olykor random megjelenik. Ürügyet könnyű találni, mert mindig van egy jó barát, egy volt kolléga vagy edzőtárs, egy iratokkal teli mappa, egy töltő, vagy bármi más, ami fedhetetlen alibivel tud szolgálni a betoppanásra. 
Hát igen, a f@sznak mindkét végén lehet állni. Egyszer. Max kétszer. Akinek ez többször is sikerül... az... az igen... :D 

Lényeg a lényeg, hogy tapadjon a bélyeg és hogy akinek van egy kis esze és érti, hogy mi a "magányügy" szócska érdemi lényege, az akár a saját, akár mások érdekében, megpróbálhatna egyszer nemet mondani a kíváncsi ismerősöknek.  Tudom, tudom, van az a másik szép mondás, hogy "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" de inkább ne! Vagy ha már mindenképpen kiakarod adni magadból az örömödet, tedd ezt mondjuk a megszokottól eltérő jókedvvel, vagy derűsebb hangulattal és mégtöbb mosollyal. Nem nehéz és ebből is mindenki érteni fogja, hogy van valami a levegőben, de mégsem leszel egy szájhagyomány útján terjedő pletyka. Hidd el, hogy sokkal édesebb az olyan titok, amiről mindenki sejt valamit, de rajtad vagy épp rajtatok kívül senki sem tud semmit. 

*Aranyhaj*

Ha sok pénzem lenne, nagyobb összeget mernék arra tenni, hogy minden nő csalódott már életében férfi miatt (és bizonyára minden férfi csalódott már nő miatt, de e bejegyzés az előbbi esetet vizsgálja).

Minden nő átélte már a fájdalmat, ami akkor hasít beléd, amikor nem kellesz. Pedig nagyon akarsz kelleni. Mindent megtennél a szeretett férfiért, azért, hogy viszontszeressen, hogy megöleljen, hogy váratlanul puszit nyomjon az arcodra, és sorolhatnám a sok apró gesztust, ami jólesik, jól esne. Jól esne, de nem jön, az Istennek se.

Nem akarok coelhoi magasságokba emelkedni - vagy mélységekbe süllyedni, ezt döntse el mindenki maga -, így kijelenthetem, hogy lehet, hogy sohasem sikerül megtalálni AZT a férfit. Nem biztos, hogy pont abba a férfiba futunk bele elsőre, másodikra, tizedikre, akivel leélhetünk egy egész életet. Lehet bele se futunk, soha. Szóval tény, hogy nehéz megtalálni azt, akivel leélhetünk egy életet. Boldogan. Mondom BOLDOGAN. Mert élni sokféleképpen lehet, kompromisszumokat hozva, megalkuvó módon is.
Mert már öreg vagyok, kifutok az időből, jaj már szülni kéne, jaj, hát most kezdjek el megint ismerkedni, úgyse találok jobbat, egyedül fogok meghalni. Kifogások. Kifogások, tudom, mert én is gyártottam hasonlókat. Hogy miért ne lépjek ki közel 9 év után a gyakorlatilag lakótársi viszonnyá fonnyadt kapcsolatomból. Ami kényelmes volt, eljártunk nyaralni, volt autó, volt munka, volt pénz, mindketten jól kerestünk, volt minden. Ja nem, mégse. Nem volt szerelem. Nem volt boldogság. Nem volt szex. Nem volt fejlődés. Nem volt semmi egyéb, csak a langyos pocsolya, ami ugyan koszos is volt, meg kényelmetlen is, de biztos volt.

Aztán egyszercsak elkezdett valami dolgozni bennem, idézhetném a klasszikust: "Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."

Eldöntöttem, hogy nem leszek megalkuvó. Nem érdekel, hogy ha senkinek nem fogok kelleni, inkább jobb egyedül. Ez így leírva milyen jól hangzik, ugye? Ám korántsem volt ennyire könnyű. Sőt, rohadt nehéz volt, így amikor a régiből kiléptem, gondoltam, jó lesz rögtön beugrani az újba. De ilyen nincs. Amíg nem zárod le, nem vagy magabiztosságod teljes tudatában és nem érzed magad egyedül (!) jól, addig nem szabad új kapcsolatba lépni, mert kapaszkodni fogsz, görcsösen, esetleg rá sem eszmélsz, hogy épp kihasználnak, és végül jó eséllyel nagyobb sérülésekkel lépsz ki, mint, ahogy belekezdtél.

Na, de eléggé elkanyarodtam. Szóval a női önérzet. Látok magam körül gyönyörű, csinos, értelmes, okos, házias, sportos, odaadó nőket, akiken nap, mint nap átgázolnak férfiak. És nem értem, miért történik ez. Ezeket a nőket, lányokat, a férfinak, akit megtisztelnek a figyelmükkel a tenyerén kellene hordoznia. Mert mindent megtesznek a figyelmükkel kitüntetett férfiért. De annak ez nem kell. Miért? Ez érdekelne.
Alacsonyabb értelmi képességekkel megáldott hímnemű egyedek (szándékosan kerülöm a - férfi - kifejezést) szájából hallható frázisok, hogy "Minden nő kurva", "Minden nő csak a pénzre megy", "Nem lehet normális nőt találni", és a többi. Igen? Valóban? Valamiért én mégis azt látom, hogy a férfiaknak sok esetben a kurvák kellenek, a rosszéletű, közönséges antinők, és a férfiak előszeretettel rúgnak bele abba a nőbe, aki a legkevésbé sem ezt érdemelné.
Miért van ez? Valószínű nem fogom tudni ezt e sorok keretében megfejteni, és úgy általában sem. Le kell szögeznem, hogy nem akarom ráhúzni az összes férfira a vizes lepedőt, már csak azért sem, mert én a szerencsés nők közé tartozom.

Egyedül lenni nem jó. De jobb-e az egyedüllétnél a társas magány?

♦ polárbirka ♦

Én egy idegesítően optimista ember vagyok. Nem én állítom ezt magamról, de ha mélyen belegondolok, találó és igaz. Sosem hagytam, hogy bármi megtörjön és mindig megvolt az a képességem, hogy meglássam a dolgok jó oldalát.

Sok tartalékkal rendelkezem. Felhalmoztam az évek alatt, gyűjtögettem, még akkor is, amikor egyedül kellett megoldanom mindent. Igazából még akkor is egyedül kellett megoldanom mindent, amikor nem voltam egyedül. Aztán ebből elegem lett, elegem lett a társas magányból, hiszen minek keserítse a szívem a problémák mellett az, hogy aki mellettem van, sosincs ott? Életem legjobb döntése volt, és a legkeményebb lecke, hogy sosem szabad megalkuvónak lenni.

Szóval a problémák. Megtanultam egyedül megoldani és kezelni mindent, de mindvégig ott volt a feszültség, hogy nem engedhetem el magam, nekem mindig észnél kell lenni, mert nem lesz, aki összeszed. Olyan voltam, mint Rambo - "Ez az én harcom!". Mindenki úgy ismert, mint, akit nem tör meg semmi. Pedig sokszor sírtam ott, ahol senki se lát. Aztán hoztam egy kemény döntést, hogy otthagyok mindent, ami addig a világot jelentette, családot, barátokat, munkahelyet, és belevágtam az ismeretlenbe. Úgy éreztem, kezdeni akarok valamit magammal, fejlődni akarok, szükségem van a környezetváltozásra.

Aztán ez a környeztváltozás végre meghozta azt, amire vágytam. Szerelmet. Barátokat. Munkahelyet, tele kihívással. És ma már nem érzem azt, hogy nekem kell megoldani mindent, egyedül. Ma már azt érzem, oké, megoldom, de ha mégsem, lesz, aki segít. Ha összeomlanék, lesz, aki összeszed.

Mi is ennek a pár csapongó gondolatnak a tanulsága? Nem több, csak annyi, hogy "ne legyél talicska, aki csak akkor megy, amikor tolják". :-)

♦ polárbirka ♦