Az érzés, amikor 5.05-kor megszólal a vekker, te álmosan kipislogsz az ablakon és azon kezdesz el merengeni, hogy a kert, ami 3 órával korábban még sötét volt, most mégis mi a tökömtől úszik fehérségben, majd kómás állapotban, szanaszét álló hajjal, fejjel, kóccal mindennel felpattanva az ablakhoz rongyolsz és imádkozol, hogy mire felér a redőny, ne legyen kint tényleg minden fehér...  Aztán végül 15 centi hó fogad a tájon... Sosem volt még stroke-om és ne is legyen, de ha lenne is, az tutira valami ilyen érzés lehet...

 Bámulatos ez az emberi naivság, hogy minduntalan elhisszük, hogy a hóval megküzdeni már pedig nem kihívás. Javaslom elismételni ezt a mondatot mindenkinek, aki hegyen lakik, amiről, mondjuk jelen esetben egy 100 méter hosszú, közel 30 %-os emelkedő visz le az evolúciós semmibe...

 Az az érzés, amikor azt hiszed, hogy 5.20-kor még totál időben vagy - és tényleg - és minden erődet latba vetve, Szibériára is felkészülve nekiállsz lapátolni, majd mikor 50 méter múlva elégedetten visszatekintve az eddigi munkádra, csak annyi hagyja el a szádat, hogy "Fákk jú b@** meg!", mivel képtelen vagy olyan tempóban lapátolni, ahogyan a hó esik...
  Persze a technika varázslatos világában, nyilván a feljáró már fűtött - kellene, hogy legyen -, aminek azonban meg van az a csodálatos tulajdonsága, hogy amíg 15 centi hó fekszik rajta, az bizony nem fog bekapcsolni...  Aztán, úgy 3/4 órával később, amikor te még mindig elszántan lapátolsz és hiszed, hogy ha a melóba te már nem is érsz be, hátha másnak még sikerülhet, meghallod a MÁV szignálját, hogy szíves megértésedet kérik, de műszaki okok miatt a vonat átmenetileg nem közlekedik... Na, akkor és ott valami nagyon meghal benned, pedig még 6.30 sincsen...

 Szanaszét izzadva magad, 1 óra totál hiábavaló lapátololás után a konyhapultnál ülve várod, hogy történjen valami. Miközben kiváncsiságból felnézel a MÁV infóra, minek utána ugye 1 órája nem láttál sehol sem vonatokat. És tádámm, 6.33-kor érkezik is a hír: 

  A negédes kétségbeesés utolsó után pillanatában pedig, már csak arra vársz, hogy vajon a főnököd hív e előbb, hogy "Szevasz tavasz, ideje másik állás után nézned!", vagy a hó áll el, és ha még van melód, esetleg valahogy, mondjuk szánkóval vagy helikopterrel, betudj menni oda valahogy. És megsemmisülten telnek az órák, ébrednek a szomszédok, mennek hiábavalóan lapátolni a tájat miközben megvirrad a reggel, amikor is, más körülmények között simán azt mondanád, hogy de szép a táj, hogy végre minden fehér, de belőled csak a büdös nagy üres és üveges tekintet réved a hóra és a gondolat, hogy hogyan lehet már reggel 7-re ennyire elb@**ni egy napot? 

 Ugyanakkor, ez valahol persze csodálatos is a maga módján. Mármint nem az abszurditás magas foka, és nem is a főváros vagy a lakóközösség hóra való felkészülési próbálkozása, hanem hogy a természet micsoda őskáoszt képes teremteni körülötted a másodperc tört része alatt.

"Winter is coming..."

*Aranyhaj*