Tegye a szívére a kezét az, aki jól kijön a leendő vagy már felavatott anyósával? De most komolyan. Biztos akadnak kivételek, ahol ez az anyós-meny kapcsolat faszán működik, de én, mint már 4-6 anyósjelöltet elfogyasztó menyjelölt, azt kell mondjam, hogy a tökéletes egyeddel vagy még nem találkoztam, vagy már halott. Komolyan. Alapvetően maximálisan nyitott személyiség vagyok és totál pozitívan állok minden anyukához, miközben próbálom elhessegetni az "anyuci pici fiát elrabolja ez a némber" és " jaj, vajon látom-e még a kisfiamat valaha" sztereotípiákat. De valahogy mindig kibújik a szög a zsákból. Nem is tudom melyik volt a legdurvább anyós élményem. Talán az, aki eleinte mindig mindenben a kedvünkben akart járni, süti, ebéd, finomságok, stb. majd egyszercsak átcsapott abba, hogy ha megpróbáltunk kettesben maradni, nyilván 5 percenként behozott valami sütit, vagy üdítőt, vagy bekopogott megkérdezni mit csinálunk, kimegyünk-e hozzá tévézni, elmegyünk-e neki a boltba, stb..
Aztán, ha véletlenül előbb értünk haza a suliból, mint ő a munkából, jöttek a 10 perces telefonok, hogy mit csinálunk épp, hol találjuk az ebédet, együnk szépen, nem kell sietni, mindjárt ő is hazaér, blablabla... Alapvetően tök jó fej volt, tényleg, de amikor egyszer összehajtogattam a párom egy pólóját, na ott nagyon megváltozott valami...

 Aztán volt egy olyan is, aki alapvetően jobban bírt engem, mint a saját fiát. Mert volt közös orvosi sztorizás, mert kedves voltam, számára elragadó, okos és mégis normális, céltudatos jelenség, és mert ezek után aztán már végképp nem értette, hogy miért vagyok hajlandó elviselni az ő, elmondása szerint is végtelenül lusta és tohonya gyermekét?

A kedvenc anyósvonalam azért talán mégis a vidéki asszonyok köre, akikkel, ha jóban akarsz lenni, hagyod, hogy a fia akár élete végéig is haza hordja mosni a szennyesét. Persze ha a saját sírodat akarod métermélyre ásni, idővel kiveszed ezt a "megtisztelő" feladatot a kezéből, de ha mégis játékban akarsz maradni, akkor a békesség érdekében inkább hagyod, hogy hazavigye. Vagy, ha látogatóba jön hozzátok anyóspajtás, akkor hagysz neki egy tonna vasalni valót ruhát. Nyilván, hosszú évek távlatában már persze ez neked sem esik jól, mert kemény munka árán jött csak le a pasid a "cuccról" és békélt meg mindezzel az édesanyja is, dehát a szükség néha törvényt bont, neked pedig engedned kell, hogy mindenki békére leljen. Meg azért, végül is, ha te magad le tudod "nyelni" ezt az egészet, végül még akár jól is eshet, hogy egyszer az életben nem rád marad a vasalás, meg a hajtogatás, amivel rögtön boldoggá tettél 3 embert is. Néha nyelni kell. De részemről ez a max, amit hajlandó vagyok lenyelni. Mert ugye van egy olyan képessége is az anyukáknak, hogy felnőtt korodban is imádnak utánad rendet tenni, ha úgy látják, hogy a dolgok nem ott vannak, ahol 15 éves korodban voltak és ahol egy felnőtt ember életében kellene lenniük. A kedvenc fajtám, aki, "Én csak segítek egy kicsit" felkiáltással, a másodperc töredéke alatt úgy eltud pakolni bármit, hogy az utána hetekig sem kerül elő, vagy mondjuk totál random helyeken bukkan fel, lásd autós rovarírtó az alsógatyás polcon... Igaz, egy ideig rém szórakoztató, hogy a pasid tőled, te meg tőle kérdezed, hogy hova lett a kávéfőző, hol a bögréd, hol a gatyád, hol a pléd, hol a bármi, de ettől, mondjuk úgy 2 hét elteltével nyilván agyfaszt fogsz kapni. Igen, ez itt most a hőzöngés helye, mert igazán befoghatnám a számat, hogy ha már én nem, akkor más milyen szépen megcsinálja a dolgokat körülöttem, de próbáljátok ki egyszer, hogy milyen, amikor valaki 10 perc leforgása alatt kentervbe veri még a Cluedo-t is... te meg nem győzöd feltenni a kérdéseket, hogy ki rakta el? Hova rakta el? Ki a gyilkos és miért és melyik szobában lehet? 
Az pedig, már csak grátisz meglepetés, hogy amikor kinyitod az informatikai és kütyüs szekrényt, váratlanul megpillantasz a cseretelefonod és a fotós cuccaid közé beékelve egy alig nedves virágpermetezőt...for what? 

És a pakolási mizéria még nem is olyan durva, sokkal durvább ennél az, amikor a régi, jól bevált módszerekkel és eszközökkel áll neki valaki takarítani. Mire is gondolok... Az ecet. Az ecet az mindent visz. Főleg, ha szélirányban még ablakot is nyitnak rá és reggel erre az isteni, maró szagra ébredsz. Persze a hálám üldözze, hogy segít, de ma már annyi jó cucc van, ami színtelen, szagtalan, nem kell a bablevesbe se önteni és mégis szépen lemarja a vízkövet.
 Meg a színfogó, mint nagy találmány, amit ugye okkal készítek ki mindig a mosógép mellé, hogy ha véletlenül nem én mosnék, se kerüljön ki a gépből egy marék piros bugyi. Mert egy halom piros törülköző és konyharuha amúgy is sokkal jobban fest a szárítón.  
 És a legijesztőbb az egészben, hogy amikor veled van, kábé megtudnád fojtani egy kanál vízben, viszont ha elválaszt benneteket pár 100 km, olyankor minden annyira normális. Hogy amikor meglátogatod és látod, hogy nála tényleg minden patyolat és ennek hatására megcsap az elhatározás szele, hogy de jó lenne, ha otthon is ez lenne. Ha annyi időd lenne, hogy csillogóra tudd nyalni a padlót, a polcot, a szekrényeket és mindezt persze egyedül és mikor hazaérsz rájössz, hogy ez az ő kalibere nélkül totál lehetetlen... És érzed magadban a csalódást, hogy bassza meg, de jó lenne, ha neked is menne, de közben tudod, hogy soha az életben nem fogod megkérni, hogy segítsen, mert az egy olyan beismerés lenne, amivel aztá sosem bocsájtanál meg senkinek sem, de főleg magadnak nem. Aztán persze visszarángat a valóságba az a macska-egér játék, ami évek óta megy köztetek, hogy ő sem szeretné, ha te nála takarítanál, ahogyan te sem, hogy ő nálad, mert mindketten azt hiszitek, hogy a magatok módján a rendetek vagy épp káoszotok jó és kifogásolhatatlan, de végül azért csak odabasztok valami kis nyomot a másik kecójába, hogy "na én bizony itt jártam!"

 És ezt a story board-ot még órákon át tud írni és mesélni, mert ahány jelölt, annyi szokás, mese és ősz hajszál áll már mögöttem és szerintem mások mögött is, szóval ha bárkinek van hasonló tapasztalata, élménye, vagy esetleg úgy érezte eddig, hogy ilyen sikerszériája is csak neki lehet, hát nosza, írja le ide kommentben a saját történetét.

*Aranyhaj*

Ha sok pénzem lenne, nagyobb összeget mernék arra tenni, hogy minden nő csalódott már életében férfi miatt (és bizonyára minden férfi csalódott már nő miatt, de e bejegyzés az előbbi esetet vizsgálja).

Minden nő átélte már a fájdalmat, ami akkor hasít beléd, amikor nem kellesz. Pedig nagyon akarsz kelleni. Mindent megtennél a szeretett férfiért, azért, hogy viszontszeressen, hogy megöleljen, hogy váratlanul puszit nyomjon az arcodra, és sorolhatnám a sok apró gesztust, ami jólesik, jól esne. Jól esne, de nem jön, az Istennek se.

Nem akarok coelhoi magasságokba emelkedni - vagy mélységekbe süllyedni, ezt döntse el mindenki maga -, így kijelenthetem, hogy lehet, hogy sohasem sikerül megtalálni AZT a férfit. Nem biztos, hogy pont abba a férfiba futunk bele elsőre, másodikra, tizedikre, akivel leélhetünk egy egész életet. Lehet bele se futunk, soha. Szóval tény, hogy nehéz megtalálni azt, akivel leélhetünk egy életet. Boldogan. Mondom BOLDOGAN. Mert élni sokféleképpen lehet, kompromisszumokat hozva, megalkuvó módon is.
Mert már öreg vagyok, kifutok az időből, jaj már szülni kéne, jaj, hát most kezdjek el megint ismerkedni, úgyse találok jobbat, egyedül fogok meghalni. Kifogások. Kifogások, tudom, mert én is gyártottam hasonlókat. Hogy miért ne lépjek ki közel 9 év után a gyakorlatilag lakótársi viszonnyá fonnyadt kapcsolatomból. Ami kényelmes volt, eljártunk nyaralni, volt autó, volt munka, volt pénz, mindketten jól kerestünk, volt minden. Ja nem, mégse. Nem volt szerelem. Nem volt boldogság. Nem volt szex. Nem volt fejlődés. Nem volt semmi egyéb, csak a langyos pocsolya, ami ugyan koszos is volt, meg kényelmetlen is, de biztos volt.

Aztán egyszercsak elkezdett valami dolgozni bennem, idézhetném a klasszikust: "Jobb inkább a tűzben égni, mint ázni a húgyban."

Eldöntöttem, hogy nem leszek megalkuvó. Nem érdekel, hogy ha senkinek nem fogok kelleni, inkább jobb egyedül. Ez így leírva milyen jól hangzik, ugye? Ám korántsem volt ennyire könnyű. Sőt, rohadt nehéz volt, így amikor a régiből kiléptem, gondoltam, jó lesz rögtön beugrani az újba. De ilyen nincs. Amíg nem zárod le, nem vagy magabiztosságod teljes tudatában és nem érzed magad egyedül (!) jól, addig nem szabad új kapcsolatba lépni, mert kapaszkodni fogsz, görcsösen, esetleg rá sem eszmélsz, hogy épp kihasználnak, és végül jó eséllyel nagyobb sérülésekkel lépsz ki, mint, ahogy belekezdtél.

Na, de eléggé elkanyarodtam. Szóval a női önérzet. Látok magam körül gyönyörű, csinos, értelmes, okos, házias, sportos, odaadó nőket, akiken nap, mint nap átgázolnak férfiak. És nem értem, miért történik ez. Ezeket a nőket, lányokat, a férfinak, akit megtisztelnek a figyelmükkel a tenyerén kellene hordoznia. Mert mindent megtesznek a figyelmükkel kitüntetett férfiért. De annak ez nem kell. Miért? Ez érdekelne.
Alacsonyabb értelmi képességekkel megáldott hímnemű egyedek (szándékosan kerülöm a - férfi - kifejezést) szájából hallható frázisok, hogy "Minden nő kurva", "Minden nő csak a pénzre megy", "Nem lehet normális nőt találni", és a többi. Igen? Valóban? Valamiért én mégis azt látom, hogy a férfiaknak sok esetben a kurvák kellenek, a rosszéletű, közönséges antinők, és a férfiak előszeretettel rúgnak bele abba a nőbe, aki a legkevésbé sem ezt érdemelné.
Miért van ez? Valószínű nem fogom tudni ezt e sorok keretében megfejteni, és úgy általában sem. Le kell szögeznem, hogy nem akarom ráhúzni az összes férfira a vizes lepedőt, már csak azért sem, mert én a szerencsés nők közé tartozom.

Egyedül lenni nem jó. De jobb-e az egyedüllétnél a társas magány?

♦ polárbirka ♦

 Szerintem kevés interaktívabb munka van a világon, mint egy edzőteremben melózni. Főleg ünnepekkor és utánuk. Igazából, ha pszichológus lennék, vagy egyetemi tanár, én a pácienseimet és a diákjaimat is - szigorúan oktatási célzattal -tutira oda hordanám. Csak úgy szemléltetésként, hogy kiben mit idéz elő egy kis karácsonyi zabálás. Mert van ugye az önmegtartóztató típus, aki köszöni szépen, letette a nagyesküt, hogy idén nem fogja magát bucira zabálni. És tényleg, bár ez a típus igazából majdhogy nem legenda. Van a csipegető fajta, aki még december 20-án elhatározza magában, hogy ő mindenből csak picit fog enni - így nem sértődhet meg senki - és szentül hiszi, hogy menni is fog a kis bejgli, kis káposzta, kis húsleves kombó.  A bevállalós típus már durvábban tolja, hiszen ő, igazából  december elején óta a "nagy zabálást" várja. És nem is rejti véka alá, hogy ha már ünnep van és mások főznek, mosogatnak, akkor ő bizony jól fog lakni.
  A védőbeszéd persze mindenkinél ugyanaz: majd jövőre, egy messzi messzi galaxisban, ahol fogadalmat teszünk magunknak, hogy minden más lesz, hogy kevesebbet eszünk és többet sportolunk majd, és tényleg kockás hasunk lesz formás popsival, na ott, egy edzőterem mélyén, egy edzővel karöltve vár ránk a kalóriagyilkos megváltás. 
   Nyilván magamat is odasorolom valamelyik csoportba és nyilván köztünk marad, hogy szeretem a hasamat és pont azért nem fogom leírni, hogy melyik is vagyok én, mert nem magamra éleztem ki e tanulmányt, hanem arra, ami engem körülvesz. Hogy miként változik meg az emberek viselkedése, hogy kiben mennyi lellkiismeret furdalás bujkál el az ünnepek alatt, ami miatt végül képes akár duplázni is egy-egy edzésen, csak hogy a lelkiiseretét valahogy megnyugtassa. Hogy létezik-e enyhe lefojású, karácsonyi személyiségzavar? Ezen a kérdésen, szerintem még elgondolkozni is hiba. Persze, hogy létezik. Sokszor én is olyan tébolyult lelkekbe futok bele, hogy magam is megijedek. Van, aki ránézésre totál mértékletesnek tűnik - thx to Insta még azt is látom miket eszik -, mégis, szinte minden napját a teremben tölti és azt hiszi, hogy a teste tele van többlettel, pedig rohadtul nem. Van olyan is, akin remekül látszik, hogy amúgy sem volt soha telt, most viszont még annál is vékonyabb lett, pedig szokott enni rendesen, állítólag... 

Oké, értem én, hogy az ünnepi terítéket le kell melózni, meg izom kell a testnek, meg ezek a finom kis fehérjeporok, de hogy őszinte legyek, az, amit látok, bennem egyre nagyobb törtést okoz. Részben szeretnék segíteni a zavarodottakon, hogy elhigyjék végre, a testük egyáltalán nem olyan torz, mint amilyennek ők azt behaluzzák maguknak a a tükör előtt. Másrészt viszont, ahogy nézem őket és hallom az áhitatot, ami a "ma is meghalltam" mondattal elhagyja a szájukat, szép lassan a maradék kedvem is elmegy attól, hogy én is velük izzadjak. Mert egyszerűen sem a sanyargatás, sem az öngyilkosság híve nem vagyok és erre már tényleg nem tudok szebb szavakat írni. Mert még ha lenne értelmes válasz a kérdésre, hogy "miért?", de nincs. Egyszer tesztből feltettem páraknak, hogy miért jó napi 2 órában meghalni a teremben és 5-ből 4-en csak annyit tudtak rá felelni, hogy mert jó. NO WAY!
  Persze én is szeretek és szoktam is mozogni és amikor épp letévedek, becsülettel végigküzdök minden edzést, miként az is igaz, hogy a természet és a genetika is kegyes volt hozzám, ami ugye egyéni szociális probléma, de arra az istennek sem tudom rávenni magamat, hogy a saját testemnek, napi szinten okozzak fizikai fájdalmat mint vezeklés, hogy kellett nekem megint mindenfélét össze-vissza enni és egyébként is...!
 Ki torzul jobban? Ez egy jó kérdés. Az, aki megállás nékül sanyargatja magát, mert ebben látja a balanszot, az, aki azért sanyargatja magát, mert nem találja az egyensúlyt, vagy az, aki azért nem teszi, mert elretten attól, amit viszont mások meglépnek magukkal szemben és kierőszakolnak a testükből?
  Jó feszegetni a határainkat, ez tény, de lehet, hogy amikor a tested már belülről szenved és a tükörbe nézve Te magad sem veszed észre, hogy az izmaid mennyisége, a bicepszed mérete és a szervezeted terhelhetősége miatt igazából már akár építési segédmunkásnak is simán elmehetnél nő helyett, na akkor talán el kellene gondolkoznod azon,  hogy mit is teszel a testeddel...

Képek forrása: pinterest.com, google.com

     
* Aranyhaj *

Én egy idegesítően optimista ember vagyok. Nem én állítom ezt magamról, de ha mélyen belegondolok, találó és igaz. Sosem hagytam, hogy bármi megtörjön és mindig megvolt az a képességem, hogy meglássam a dolgok jó oldalát.

Sok tartalékkal rendelkezem. Felhalmoztam az évek alatt, gyűjtögettem, még akkor is, amikor egyedül kellett megoldanom mindent. Igazából még akkor is egyedül kellett megoldanom mindent, amikor nem voltam egyedül. Aztán ebből elegem lett, elegem lett a társas magányból, hiszen minek keserítse a szívem a problémák mellett az, hogy aki mellettem van, sosincs ott? Életem legjobb döntése volt, és a legkeményebb lecke, hogy sosem szabad megalkuvónak lenni.

Szóval a problémák. Megtanultam egyedül megoldani és kezelni mindent, de mindvégig ott volt a feszültség, hogy nem engedhetem el magam, nekem mindig észnél kell lenni, mert nem lesz, aki összeszed. Olyan voltam, mint Rambo - "Ez az én harcom!". Mindenki úgy ismert, mint, akit nem tör meg semmi. Pedig sokszor sírtam ott, ahol senki se lát. Aztán hoztam egy kemény döntést, hogy otthagyok mindent, ami addig a világot jelentette, családot, barátokat, munkahelyet, és belevágtam az ismeretlenbe. Úgy éreztem, kezdeni akarok valamit magammal, fejlődni akarok, szükségem van a környezetváltozásra.

Aztán ez a környeztváltozás végre meghozta azt, amire vágytam. Szerelmet. Barátokat. Munkahelyet, tele kihívással. És ma már nem érzem azt, hogy nekem kell megoldani mindent, egyedül. Ma már azt érzem, oké, megoldom, de ha mégsem, lesz, aki segít. Ha összeomlanék, lesz, aki összeszed.

Mi is ennek a pár csapongó gondolatnak a tanulsága? Nem több, csak annyi, hogy "ne legyél talicska, aki csak akkor megy, amikor tolják". :-)

♦ polárbirka ♦